Találkozás önmagammal

Nem tudok kivetkőzni az évtizedeken át gyakorolt szakma belém ivódott hozadékából, a programozói mentalitásból. Kihasználni adottságokat, előrelátóan építkezni, nehogy megint az alapozásnál kelljen kezdeni, amikor rájövök a tévedésre. Azt sem akarhatom, hogy hebehurgya hozzáállás miatt váljon használhatatlan szemétté az elvégzett munka eredménye. A kínos veszteségek elkerüléséhez szükség van tervezésre, előrelátásra, megfontoltságra.
Kodály Zoltán bölcsészdoktorként fejezte be tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen. Mellette párhuzamosan járt a Zeneakadémiára és az egyetem magyar-német szakára. Ilyen előélettel mégis csupán "egyszerű" zenetudósként mutatják be tankönyvekben, pedig tudása, műveltsége és képességei alapján megállná a helyét földönkívüliként is. Kortársak, tanítványok és közeli munkatársak beszámolói alapján Kodály agyműködése elég fejlett volt ahhoz, hogy nyomdakész szövegként fogalmazza meg mondandóját. Különös stílust képviselt azzal, hogy mielőtt megszólalt, hosszú ideig hallgatott. Addig nem nyitotta ki a száját, amíg nem volt kész fejében a teljes gondolatmenet. A jó sakkozó több lépésre előre tudja, hogy miket fog húzni, Kodály több mondattal előre tudta, mit fog mondani.

Görgey Gábor írásait nem olvastam. Ha mégis, akkor kiment a fejemből. Egyedül a tőle való címre emlékszem: Találkozás egy fél kutyával. Gyanítom, hogy az író nem előre építkezve határozta meg "kutyás" könyveinek címeit. Talán nem is számított akkora sikerre, mint ami a gyűjteményes írások megjelenése után mutatkozott, hiszen ezeket korábban a Magyar Nemzet vasárnapi számaiban már közölte. Addig üsd a vasat, amíg meleg: hamarosan kiadták a folytatást A fél kutya másik fele cím alatt, majd később a Mindig újabb kutyák jönnek zárta a sorozatot. Mark Zuckerberg önéletrajzi történetéből emlékszem arra a javaslatra, amit mentora tett neki, és ennek hatására nem The Facebook, hanem csak simán Facebook lett a szolgáltatás neve. Görgeynek nem volt ilyen kaliberű mentora, ezért senki nem figyelmeztette, hogy összegyűjtött tárcanovellái második kötetének inkább A kutya másik fele címet adja. Hallgatott volna rám? Nem ismertük egymást.
Irodalomtörténészek tudálékos magyarázata szerint a fél kutya a hiányos vagy kettészakadt világ metaforája, amit nem kell fenntartás nélkül elfogadni. Valószerűbb egy optikai csalódás révén megjelenő fél kutya a kirakat üvegén tükröződve. Aztán az író felismerte az igényt, és a márkaépítés örve alatt születő további címekre az előzményeket ismerő olvasók már rendesen haraptak.

Sem Kodályra, sem Görgeyre nem hasonlítok gondolkodásban. Szerény képességű vidéki polgárként tettem ki első írásomat az internetre 2015. április 2-án az esti órákban. WordPress, ingyé' van. Nem a busás haszon reményében közreműködő kiadó foglalkozott velem, nem is papíroson jelent meg kemény fedéllel, mint a komoly kiadványok általában. A téma sem komoly: az újságolvasó ember rácsodálkozik egy hírre, és alaposan utánanéz az internet adta lehetőségekkel (már akkor is működött ez a technológia itt az erdő szélén, ha jól emlékszem még csak 3G fokozatban).
Kodályi magasságokba genetikai adottságaim révén sem juthatok, mert azok leginkább hiányosságok. Gyerekeim valahogy jobban jártak. Attól tartok, nem tőlem örökölték zsenialitásukat, hanem talán valamelyik távoli felmenőjük génállománya lakozik bennük. Azt hiszem, nem lennék képes megélni írói munkásságomból, ezért ezt a tevékenységet hobbinak minősítem (így vagyok a borászattal meg az építkezéssel is). Korábban jó színvonalon művelt szakmai tevékenységem is már csak saját igényeim kielégítését szolgálja, tehát ez sem terjeszkedik túl a hobbi szinten. Ideje lenne nyugdíjba menni?

Egy Hérakleitosz nevű görög bölcsnek tulajdonítják a nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba mondást, aminek szájbarágós magyarázatát (mivel a második alkalommal már más víz folyik benne, és te magad is változtál közben) nagy valószínűséggel az utókor fűzte hozzá. Ennek megértem a lényegét, ennyire még futja. Telnek az évek, s eközben a világgal együtt én is változom, külsőleg és gondolati síkon egyaránt. Ennek ellenére akit egyszer beskatulyáztak egykori megfigyelések alapján, annak fejlődését nem nagyon veszik tudomásul. Inkább emlékeiből táplálkozik a közönség, ezzel is kerülve az erőfeszítést, amivel kiértékelhetne újabb észleléseket, és igazodhatna a változásokhoz. Őket aztán nem hatja meg különösebben Hérakleitosz vagy Lao-ce és a taoizmus tanítása.

2015 táján nagyon ki akartam adni magamból valamit, de siváran mutatkozott volna, hogy csak egyetlen írás árválkodik a WordPress által biztosított tárhelyen, ezért egyszerű tervet kovácsoltam. Ujjgyakorlatként rövidebb írásokkal kezdtem abban reménykedve, hogy közben kialakul valami vállalható stílusom, és erre alapozva, ebből továbbfejlődve megszülethet az eredetileg megcélzott mű. Így is lett, csakhogy ezzel nem maradt abba a törekvés. Sorra jöttek az érdekesebbnél érdekesebb témák, amiknek kapcsán nem átallottam gondolatokat, véleményeket megfogalmazni, történeteket mesélni. Meghatározó löketet adott később a borospince megépítése. Rengeteg új élmény, ugrás az ismeretlenbe, nehézségek leküzdése, és az eredmények dokumentálása. Remek témák, amik saját weboldal után kiáltanak, mert a téma ma már nem az utcán, hanem az interneten hever.
Ennek az alapvetően örömteli mozzanatnak mellékhatásaként hanyagolni kezdtem a régi írások WordPress felületét. Nem kér enni, észrevétlenül teszi a dolgát, nem én üzemeltetem. A mai napig ott olvashatók hajdani zsengéim, de nyilván nem bővül új tartalommal, mert a feladatot átvette a pince.eu, ami örvendetes fejlődése mellett egyszer csak elkezdett úgy viselkedni, akár a körülöttük keringő bolygók anyagát lassan bekebelező neutroncsillagok vagy fekete lyukak. Sorban vándoroltak át bizonyos tartalmak a WordPress tárhelyről a saját webhelyre. Az átvándorlás persze nem megy magától. Oda kell ülnöm, és tevékenyen kivennem a részem az arra érdemes cikkek kiválasztásából, újraélesztéséből, és nem maradhat el beillesztésük az új tartalomkezelő rendszerbe. Közben olvasni is kell, nem megy másképp. Na, itt válik érdekessé az ügy.

Gyerekeim elköltözésével könnyen iszapos állóvízzé válhatott volna az életem, ha a felszabadult rengeteg időt és energiát (a pénzről sem szabad megfeledkezni anyagias világunkban) nem irányítom át más területekre. Kényelmes fotelben ülve kedvemre nyomkodhatnám a TV távirányítóját, de szerencsére ennek az életstílusnak megvalósítása a mi háztartásunkban lehetetlen, mert hiányzik belőle a TV-készülék. Unatkozni mégis nehéz, mert borászati, építkezős és informatikai feladatokból akad elég, ezek önmagukban is felemészthetik az ébrenléti időszak teljes egészét. Akkor ezzel itt a vége és nincs tovább? Nem egészen. Mire való az éjszaka? Ez a csendes, sötét, zavaró tényezőktől mentes időszak nem csak alvásra alkalmas: ezek a körülmények kedveznek a figyelem hatékony összpontosításának. Ki is használom – néha hajnalig nem álmosodom el – , és ilyenkor kerülnek terítékre a korábban elkövetett hibák, és születnek új gondolatok, történetek.
Utódaim eredményeit szemlélve természetes az elégedettség, hiszen jó irányba lettek indítva. Ami igazán meglepő, hogy hajdani gondolataimmal szembesülve ma sem borzadok el. Előszedve régi írásokat a süllyesztőből, óvatos átdolgozás és kiegészítés után van helyük a pince.eu-n.

Egyszemélyes szeánszokat ülve idézem meg korabeli gondolataimat különböző adathordozókról vagy dróton keresztül az internetről. Ilyenkor az éjszaka sötétjéből nem szellem ködlik elő, hanem egy dekáddal korábbi szellemiségem, ami kétségtelenül rokon velem. Így válik a szeánsz valódi közösségi eseménnyé, amikor magammal vagyok kettesben. Rácsodálkozunk régi idők tőlünk származó felvetéseire, elgodolásaira, amikben már halványan felsejlik a furcsa ambíció: olyan témákat veszünk elő rendszeresen, amihez hiányzik a szakértelmünk, képzettségünk. Nehéz ilyet összehozni iskolázatlanul? Cseppet sem.

Szakértelemmel és tapasztalattal felvértezve nem kunszt írni olyan témáról, ami felkészültség nélkül reménytelen. Langyos vízben matatni más, mint forró témákhoz nyúlni, ami olyan szempontból veszélyes, hogy hozzáértés híján könnyű szerrel biztosítható a teljes kudarc. Kihívást keresel? Kipróbálnád magad ismeretlen szakterületen? Belevágtam már olyan építkezésbe, amit a közvélekedés szerint nem lett volna szabad sikerre vinnem egy szál magamban, mégis elkészült. Saját boraim hordókban állnak a pincében, ezekre sincs panasz, noha nem értek a borászathoz sem. Ilyen edzettséggel hogyan riadhatnék vissza holmi egyszerű fogalmazástól?
Gyors egymásutánban adtam közre szakképzettségemtől távol eső gondolatokat tavaly ilyenkor. Ennek alapjául egy igazi irodalmi mű szolgált, amit először kíváncsiságból, majd elemző szándékkal többször átolvastam. Műfaja alapján a vélemények rovatba került az Életünk és a bor, ami egy olvasónaplóval keveredő amatőr publicisztika. Más meghatározás szerint egy izgalmas intellektuális provokáció, a józan ész talaján álló autodidakta reflexió. Nem sokkal korábban ártottam bele magam egy másik, szintén nem szakmámba vágó témába. Ekkor keletkezett a Jesus bleibet meine Freude, aminek csontig hatolóan amatőr jellegét megint csak képzetlenségem biztosítja: nem értek a zenéhez. Ennek ellenére született egy sajátos szubjektív esszével ötvözött tanulmánytöredék J. S. Bach munkásságáról, amin erősen átsejlik a valláshoz való viszonyom. Nem szakmai, hanem élményalapú szubjektív kritika a körülöttem lévő világ egy vékony szeletéről, amiből nem maradhat el a szokásos aktuálpolitikai felhang.
Ilyen előzmények után jelent meg 2015 októberében az első írások között egy szatírával és iróniával fűszerezett nem hétköznapi kulturális esszé zenekritikai hangsúllyal, társadalomkritikai kitérőkkel, történeti utalásokkal. Címe: Művészi ábrázolás. Bő tíz év elteltével, a napokban (2026. január) hoztam át eredeti helyéről ide. Nagyon élveztem a találkozást korabeli gondolataimmal, de belerondított ebbe a kellemes élménybe a szerzői jogi követelések miatt halott YouTube hivatkozások tömkelege, amik helyett szívós munkával újakat kellett keresni. Frissítésre, kiegészítésre szorult a szöveges tartalom is, mert nem értettem egyet teljes mértékben egykoron megfogalmazott véleményemmel, ráadásul előjött néhány javítandó hiba és tárgyi tévedés – hozom a szokásos formámat. 2015-ben nem csak tudásom volt szegényesebb, hanem a WordPress lehetőségei is korlátok közé szorították a megjelenést. Nem nehéz elképzelni, hogy néz ki egy weboldal 32 beágyazott YouTube illusztrációval. Nem véletlen, hogy néhány éve nagy lelkesedéssel ugrottam neki a mi mozink-ra keresztelt technológia megalkotásának, ami a beágyazós módszerhez képest egyszerű hivatkozásokkal varázsolja könnyen kezelhetővé és komfortossá a mozgóképes mellékletek elhelyzését a szövegben.

A digitális kripta után most áll elő a digitális archeológia fogalma azzal, hogy igazi kincset találtam a WordPress tárhelyen. Ez valóban egy lelet, ami egy elfeledett, vázlatként megrekedt tudósítás arról a régi helyzetről, amikor az itthon tönkrement Ganz GLE 2 lépcsőházi időzítőkapcsolóval viaskodtam. A korabeli jegyzet alapján közel tíz évvel később, 2024-ben restauráltam a beszámolót, ami a Ganz GLE 2-t kiváltó, azóta is kifogástalanul működő, saját gyártású eszköz történetét meséli. Nagy élmény volt ennek a kiforratlan szövegnek gondozása, ahogy embrionális állapotából nyomdakész anyagot formálok. Saját lektoromként a szöveg alakítása mellett arra a tényre is rácsodálkoztam, hogy a megvalósított műszaki megoldás helyett a közben jócskán fejlődött technológiával sem lehet alkalmasabb működésű készüléket gyártani.

Aggasztóan elavult, de masszív szakmai tudásom talajára hullottak a magvak, amiket 2016-ban vetettem el egy különleges munkába belevágva. Szépen csíráztak, majd szárba szökkentek. Új programozói technológiákat, fogalmakat ismertem meg alaposan, amik a gyereknevelésre összpontosítva elsuhantak mellettem. Ennek az időszaknak lenyomata a Deszkamodell című dolgozat, egy akkoriban még talán világújdonságnak ható garázskapu felügyeleti rendszer tervezésének és gyártásának bemutatása. Elég érdekes téma, ráadásul szakmai fejlődésem jelentős állomása, már-már a visszatérésem a saját életem alakításához. Nem volt kérdés, hogy helye van az új korszakom munkásságát bemutató weboldal írásai között. A WordPress tárhelyről eltávolítva 2024-ben jelent meg a pince.eu-n ráncfelvarrott kivitelben.

Egy réges-régi barátommal megélt közös emlékeimmel ismertetlek meg a Vihar a biliben, tiszta víz a pohárban gondolatait felvonultató weboldalon, aminek műfaját pontosságra törekedve a személyes emlékező esszé-portré és önreflexív narratíva metszéspontján helyezem el. Ahhoz is kellett közel tíz év, hogy megszülessen a döntés: itt a helye ennek a fiatalkori emlékeket idéző írásnak. Látom benne magamat is frissen, fiatalon. Volt még hajam, fekete – kedves emlékek.
Egy gyászos helyzet kapcsán tettem meg a következő lépést, aminek eredménye a Piaci rés című visszaemlékezés. Ritka eset, amikor egy fiatalkori barátod nekrológjára bukkansz internetes tartalmakat böngészve. Ennek hatására volt mit kiírni magamból, s közben nagy segítség végigolvasni a régi időkről szóló viharos-bilis fogalmazványt, ha elhalványultak volna emlékeim, vagy épp nosztalgiázni volna kedvem. Egyre csak fogynak körülöttem a velem egyívásúak.

Fiktív, eltúlzott helyzetekkel mutat rá valós társadalmi jelenségekre a 2015-ből származó Majomparádé. Tíz év elteltével került elém megint ez az esszészerű publicisztikai pamflet formájában mutatkozó politikai‑nyelvi szatíra. Nem úszta meg kiegészítés nélkül. Ez a második hang párbeszédet alakít a régi gondolatokkal, és a Közben eltelt egy évtized… alcímmel kezdődő adalék mintegy lábjegyzetként kommentálja azokat. Nem tudtam olyan megállapításokat elhelyezni a szövegben, ami a közélet állapotának, a magyar intézményrendszer változásának javulását jelezné, viszont a közben romló helyzetet egyre siralmasabbnak minősítem. Az íráshoz fűzött adalék már nem a majomparádé harsány tükrét tartja a világnak, hanem letisztultabb, kevésbé ironikus hangon szól. Régi magammal találkozva gyakorlok némi önkritikát, de önostorozásra semmi szükség.

Termékeny évem volt a 2015, amikor még a WordPress biztosított megjelenési lehetőséget. Ekkor írtam a drezdai Frauenkirche újjáépítésének "nyers" változatát, ami személyes esszéként indulva lassan átfordul kulturális‑történeti meditációba. Jelentős változáson ment keresztül a WordPress-változatból eredő tartalom. Számottevően bővült, és a világ összefüggéseit vizsgálva kiegészült a magyar aktuálpolitika időszerű helyzetéről formált lesújtó véleménnyel. Olyan mérvű a változás az eredeti tartalomhoz képest, hogy az elkészült anyagot nem a korábbi közzétételi dátummal (2015.04.15), hanem a bővített változat elkészültére utaló 2024. február 2-vel tettem ki a weboldalra, és a címe sem az eredeti Nemzeti büszkeség.
A történeti részeket olvasva elcsodálkozom azon, hogy milyen kalandos életet éltem a rendszerváltás előtti szigorú korlátozások ellenére. A Frauenkirche címmel közzétett íráson átrágva magamat nem az derül ki, hogy kiskoromban csak lógattam a lábam, és ez utólag megnyugvással tölt el, mert lehetett volna rosszabb is. Egy törekvő gyerek képe rajzolódik ki a történetben, aki felnőtt korának hajnalán, a szülői korlátozások megszűnésével pótolni igyekszik bizonyos elmaradásait, nevelési hiányosságait, és hidat épít azon a szakadékon, ami szerencsétlenül elválasztja a világ tájékozottabb, műveltebb, fejlettebb részétől.

Ennek a termékeny évnek utolsó hónapjában kilenc írás került ki az akkori WordPress webhelyre, s ezek közül eddig csak az elsővel, a Kinek a faszával verik a csalánt? szürrealista címet kapott kérdésfelvetéssel foglalkoztam. Ennek az írásnak a pince.eu-ra áthelyezett tartalma nagymértékben egyezik az eredetivel, ezért megjelenési dátuma is maradt a régi: 2015.12.01. Ahogy elém került ez a régi szöveg, megint egykori önmagammal szembesültem. Nincs rossz érzésem a provokatív cím miatt, a tartalommal is változatlanul egyetértek, ezért nem kerülhette el az áttelepítést ide. Visszatekintés a régi gondolatokra alcímmel friss kommentár követi az archívumból átemelt cikket, aminek végén a mi mozink technológiájával mutatok példát egy másfajta visszatekintésre, közismert művészek előadásában. Az eredeti szakaszban korhűen meghagytam az olimpiai csinnadratta beágyazott YouTube tudósításait – e tekintetben elmaradt a facelift, hamisítatlan retró megjelenésben mutatkozik a tartalom.
Középiskolai éveimben masszívan beskatulyázott kettesem volt történelem tantárgyból, bosszúból nem is tanultam semmit. 2015 decemberéről most mégis az a párhuzam jön elő, hogy J. S. Bach 1724 májusában élte legsűrűbb alkotói korszakát, amikor hét kantátáját mutatták be egy hónap alatt. Pofátlanul nagyképű összehasonlítás ez, de jólesik. Bach teljesítményét azóta is ünneplik, ellenben az én történeteimre ennyi idő távlatából nem fognak emlékezni.

Majd' elfelejtettem egy igen súlyos ügyről szóló történetet, amiben egy ifjabb korszakomban elkövetett erőszakos cselekményről számolok be. Maga a történet jó régi, de az erről szóló kezdetleges irodalmi mű is 2015-ből való. Ennek a szövegnek aktuálpolitikai körítéssel tálalt, feszesebb, hibátlanabb változatát tárom az olvasó elé a nemrég közzétett Gyermekvédelem – törvényen kívül című, hibrid műfajú írásban. Politikai‑társadalmi publicisztika + személyes esszé + vallomásos elbeszélés. Sok ez így egyszerre? Ez jött ki belőlem a régi történet feldolgozásával, az elszenvedett társadalmi jelenségek értelmezése során.
Évtizedek teltek el a felidézett események óta, a fogalmazás is koros, volt mit leporolni róla. Rólam is kopott ez-az ennyi idő alatt, ezért megállapíthatom, hogy az öregedéssel mára olyan helyzet állt elő, amiben nem engedhetem meg magamnak erőszakos cselekmények elkövetését. Manapság nagyon rossz a megítélése egy legyintésnek is, nem hogy egy pofonnak, a súlyos testi sértésért meg rendszerint börtön jár. Sokat szelídültem, de abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ez a változás egyértelműen előnyömre vált volna. Ma már nincs ellenszerem a tiszteletlenségre, a fenyegetésre, sem a becstelenségre. Tűröm, amíg meg nem elégelem, aztán beadványokat fogalmazok mindenféle hivataloknak. Nem igazán férfias viselkedés. Ugyanabból fakad, mint amiért egy ideje a sporttal is felhagytam. Kiskoromban sokkal hatékonyabban intéztem ügyeimet, magabiztosabbak voltak mozdulataim, és mindig tudtam, hogy mekkora gödröt vagyok képes átugrani. Most már inkább megkerülöm.

Ismered az időskori elhülyülés jelenségét? Bárkinél jelentkezhetnek a tünetek aki emberből van, így nálam se lesz másképp, de védekezni fogok ellene. Mostani törekvésem, a múltbéli történések dokumentálása több szálon szolgálja ezt a célt. Egyrészt igyekszem frissítő masszázst adni agytekervényeimnek keresetlen gondolataim megfogalmazásával. Másrészt szép számmal születnek közben azok a történetek, beszámolók és jegyzetek, amiket majd lelkesen olvasgathatok, amikor a demencia veszélye már komolyan fenyeget.
Szoktak példálózni a biciklizés képességének maradandóságával, de nem szabad felülni minden közhelynek, mint ahogy a sárgarépától jól tudunk fütyülni hitegetés is csak átverés. Ha hallottál már a diszfágiáról (dysphagia), akkor ideje elgondolkodnod az ember tervezésénél elkövetett hibákról: mélyen gyökerező reflexek is csütörtököt mondhatnak. Egy zenetanár javaslata rémlik fel emlékeimből, aki a hangszeres zene elsajátításának legegyszerűbb és leghatékonyabb módszereként a gyakorlást jelölte meg. Megy ez a nyelésnél, ugyanígy menni fog az írásnál és az olvasásánál is. Hogy csúfolják az Írisz nevű lányokat? Írisz, olvaszisz. Hajózni kell, nyelni kell, olvasni kell.
Nem akarom elveszíteni sem az írás, sem az olvasás képességét. Emellett van még egy erős vágyam: azért akarok 100 évig élni, hogy láthassam a gyerekeimet annyi idős korukban tevékenykedni, mint amennyi most én vagyok. Érdekes találkozás lesz. Ők részben a klónjaim, lényem fejlettebb változatai.