Művészi ábrázolás: megalkuvások és túlkapások egyensúlya

Nem hazudtolja meg magát a borongós atmoszférájú filmeket teremtő rendező, akinek nője – mit ad Isten? – főszerepet kapott a Fleet Street démoni borbélyának a Dickens-i nyomor idején zajló történetét filmes eszközökkel mesélő zenés horrordrámában. A másik főszerepet a csokigyáros, ollókezű és vámpír funkcióban egyaránt jól teljesítő 1000 arcú színész alakítja, aki a legfrissebb vélemények szerint filmjeiben egy ideje önmagát másolja: a dilinyós kalózkapitány kliséje vigyorog ránk különböző szerepekben (a mozielőzetesek alapján a 2015 novemberében bemutatni tervezett Black Mass főszerepében kitörni készül a megszokásokból, és nem a bevált kaptafára húzza színészi játékát). Tény, hogy a színészmesterséget űzve egyikük sem jutott el az énekesképzettségnek arra a fokára, ami igazolhatta volna kiválasztásukat. Nem primadonna és nem bonviván, de még csak nem is gyakorlott musicalszínész előélettel válogatták be őket a produkcióba. A színésznő hónapokig énekórákat vett a forgatások előtt, míg partnere énektudását ismeretlen tényezőként emlegették. A rendező épp a filmforgatás ötletéről tájékoztatta a DreamWorks döntéshozóit, amikor kibökte:
– A Sweeney Todd szerepét alakító fickóról még nem derítettem ki, hogy van-e alkalmas énektudása.
– Tényleg? Akkor részünkről mehet.
Megengedhettek maguknak ennyi lazaságot. Ha valakit egyszer megkedvel a közönség, akkor annak olyan mérvű hitele van, hogy a nevével bármit el lehet adni – még a Dior pacsuliját is.

A keletkezése után felkapott félelmetes történet különböző szerzők neve alatt számos kiadásban jelent meg. Ahány forrás, annyiféle adat, és ezekből úgy tűnik, hogy elsőként George Dibdin Pitt vetette papírra Sweeney Todd kitalált személyének Fleet Street-i rémtetteit 1842-ben. Ettől kezdve nincs megállás. 1846-tól The String of Pearls: A Romance címmel folytatásos regényben jelenik meg a démoni borbély története Edward Lloyd The People’s Periodical and Family Library kiadványaiban.

Francia szerzőket (Paul H.C. Féval, Jacques Yonnet) is megihletett a legenda, akik a cselekményt természetesen a középkori Párizsba helyezik át, ahol boszorkányok töltenek pitét emberhússal. 1936-ban George King bemutatja a mozikban Frederick Hayward elbeszélése és H. F. Maltby forgatókönyve alapján Sweeney Todd the Demon Barber of Fleet Street című filmjét. A borbély ebben a változatban is együttműködik a pitekészítő szomszédasszonnyal, de az ügyfeleket csupán pénzükért és értékeikért nyírja ki – húsos pite töltelékéül ebben a történetben nem használják fel őket.
1970-ben Christopher Bond is megírta a maga változatát a borbély kalandjairól, ami azért fontos állomása az eredeti történet mutációinak, mert ez szolgált alapul Stephen Sondheim és Hugh Wheeler 1979-ben a Broadway-n bemutatott, Sweeney Todd című musicaljéhez. A következő évtizedekben nagy sikerrel játszott zenés darab nem kerülhette el sorsát: 2007-ben John Logan forgatókönyve alapján, Tim Burton rendezésében megszületett a filmes adaptáció, amiben a zenei tartalom elhomályosul a látványvilág árnyékában. A megrövidült históriából jelenetek, a partitúrából szólamok maradnak ki, a kórust instrumentális hangzással helyettesítik, szövegét kihúzzák a librettóból. Egyes jelenetek eredeti sorrendjét megváltoztatják, és a forgatókönyv igényei szerint átírják. A végső csapást Alan Rickman méri a hallgatóságra. Az ő fakó tenorjának fekvésében kell hallgatnunk a borbély eredetileg mélyen zengő bariton szólamát.
Mindezen hiányosságokért cserébe remek képekkel, művészi virtuozitással és változatosan kivitelezett torokmetszésekkel, sugárban spriccelő, patakká duzzadó vérrel, a zuhanás erejétől alakváltozást szenvedő csontok realisztikus reccsenésével, és temérdek hullával borzasztják el a közönséget.

Horror? Ne hagyjuk magunkat megvezetni a városi kannibalizmus borzalmait látványosan bemutató epizódok által. A bosszúálló Benjamin Barker (alias Sweeney Todd) története igazából egy több szálon futó, sötét love story, amiben nem csak a borbély és a pitekészítő asszonyság találnak egymásra. A legyilkolt Pirellitől megörökölt Tobias az eredeti darabban felnőtt korú, ám gyengeelméjű fiatalember, aki elvakult érzéseket táplál új gazdasszonya iránt.

Bármit megtenne érte, és megóvná bárki vagy bármi ellen. Mi ez, ha nem szerelem? A filmes implementációban az asszony erőszakos halálával derékba törik a gyerekként ábrázolt Toby, és Mrs. Lovett között ígéretesen bontakozó pedofil viszony.
A bíró a történet előzményében száműzi Barkert, hogy zavartalanul hódíthassa meg annak magára maradt feleségét. Miután e terve balul sül el, szemet vet Barker lányára, a serdülő Johannára. Ha ezek az egyoldalú viszonyok nem adnának elegendő ízt a konfliktusos drámának, akkor megjelenik a London utcáin helyét kereső tengerész, aki a nagyhatalmú bíró házában ígéretes feleség-alapanyagként nevelt lányt megpillantva menthetetlenül szerelembe esik.
A film végén Toby bosszút áll Mrs. Lovettért. Az ennek következményeként átvágott torkú Benjamin Barker – megkerült feleségének hulláját karjában tartva – utolsó pillanataiban eutanáziává minősíti a kisiklott és tönkretett életű Lucy Barker végzetes tévedésként elkövetett lemészárlását, és együtt várják a végítéletet az örökkévalóságban. Anthony megszökteti Johannát, szerelmük beteljesül. De szép történet! Kell még bármi más a happy end-hez?

A száműzött, majd inkognitóban visszatért borbély bosszújának mondáját a musical műfaján át megközelítő filmben a zene megszólalása kétségtelenül maga elé engedte a látványt. Erre a rendező személye önmagában garancia, és keze alá dolgoznak a kiválasztott szereplők, valamint a zenei tartalom megnyirbálásán munkálkodó szakemberek. Ennek ellenére a képek és a népszerű, befutott színészek elviszik a filmet – mit elviszik, szaladnak vele – egészen a legmagasabb szakmai díjakig.
Nem aranytorkú színészeket válogattak a filmhez. Ez a gondatlanság megengedhetetlen egy zenés darab színpadi előadásnál, ahol a rendező lehetőségeit a színpadtechnika korlátai és a végig egy helyben ülő közönség statikus nézőpontja szűkítik le. Ilyen körülmények között is kaphat minőségi élményt a nagyérdemű, ha kiváló hangzással feledtetik vele a szerény színpadképet – egy musical színrevitelekor ez elfogadható kompromisszum. Így született 2001-ben a Louise M. Davies Symphony Hall koncerttermében egy figyelemre méltó előadása Sweeney Todd balladájának. A színpadra verbuvált társulat megengedhette magának, hogy előadás közben nem gyújtott görögtüzet, nem használt füstgépet, és nem locsolt szét hordónyi vért, mert az előadóművészek zenei képzettsége és adottsága elegendően jó színvonalat képviselt ahhoz, hogy néhány egyszerű kelléket alkalmazva pusztán énekkel, arcjátékkal és gesztusokkal lenyűgözze a publikumot. A kíséretről pedig a helyi szimfonikus zenekar és a kórus gondoskodott. Minden úgy szólt, ahogy azt a szerző előírta, és helyén volt úgy a mezzoszoprán, mint a bariton.

Szívesebben vásárolom a konyakmeggyet papírzacskóban, mert a díszes csomagolás felesleges (kukába kerül) és az íz alakításában sincs szerepe. Nem rejtem véka alá, hogy ezzel a hozzáállásommal zenés darabok közönségeként elsődlegesen a hangzást értékelem. A látványosság, a díszes csomagolás mögött esetenként silány portéka rejtegetésének szándéka búvik. Az alábbiakban a színpadi és a filmes produkciót állítom párhuzamba, melyekben a mű azonos, a társulat és a szemlélet különböző.

A zenés műfaj jövőbeni csillagait kereső tehetségkutató produkciók zsűrije szokta csúfolni az önjelölt énekesek némelyikét azzal, hogy hang helyett meleg levegő jön a torkából. Színpadi szereplése okán Patti LuPone teljesítménye nem illethető vérszegény jelzővel, ellenben HBC nem énektudására építette karrierjét, és Sondheim sem színészek, hanem énekesek közreműködésére számítva komponálta zenéjét.

Pirelli mester lakókocsija előtt a csődületet alakító statiszták ugyanúgy képesek tátogni stúdióban rögzített hangokra, mint ahogy a főbb szereplők, mégis kihagyták a kórus szólamát. A VHS-korszak kezdetén terjesztett videókra emlékeztet a konkurens borbély hajszeszének minősítése, a "What is this? Smells like piss" elhangzása az 50 millió dolláros hollywoodi produkcióban. A hangalámondás monoton hősei címmel megjelent nosztalgikus visszaemlékezés jut eszembe, amiben egy korombéli szerző idézi fel fiatalkorának profi szinkronhangot nélkülöző filmélményeit a ’80-as évekből. A magyar hangot szolgáltató közreműködők nem sokat foglalkoztak a szerepben megformálandó érzéssel, hanem kizárólag az időzítésre figyelve, szenvtelenül olvasták fel a szöveget.

A filmváltozat zenéjét ennél a jelenetnél annyiban egyszerűsítették, hogy kihúzták Johanna szólamát. Kár érte – kesereghetnék – , de kárpótolnak azzal, hogy többször is látom a multifunkciós széket működés közben, amit a tehetséges borbély fejlesztett tovább, és alakított át pedállal működtethető elmés csúszdává. Ettől kezdve ez már nem egyszerű szék, hanem egyben a hullaledobó névvel illethető épületgépészeti újítás indítóállomása.

A filmnek ebben a jelenetében Turpin megszűnik tekintélyes bírónak lenni. A fotelben elnyúlva olyan kifejezés terül szét borotvahabbal bekent orcáján, mint aki a bordélyban kapott szolgáltatás felidézett élményeiben elmerülve egy jól sikerült prosztatamasszázs kedves emlékébe feledkezik bele.

Átrágva magamat a véres témán, visszakanyarodok a musical lényegéhez, a zenei élményhez.

A színpad sem garancia a kiváló hangzásra, mint ahogy a Lincoln Center 2014-es előadásán is fanyaloghatott a közönség. A kritikusok persze el voltak ragadtatva, mert nem tudnak elvonatkoztatni a díjakkal alaposan megrakott színészi nimbusztól. Azonban ebben a szerepben Emma Thompson az operaszínpadok egyik nagymenőjének számító Bryn Terfel mellett legfeljebb kisinas lehet, megfelelő partner kevésbé – a leading lady meggyőző megformálásához jobban fel kéne kötni az alsóneműt (operettszínpadon sem kapna díva vagy primadonna minősítést ezzel a teljesítménnyel).
A filmes változatban meglepően jó énekhangzást sikerült elérni ennél a résznél. Néhány pillanatig olyan érzésem volt, mintha Jon Andersont hallanám, aki fénykorában szólt így, de 70 évesen ő is megfakult.

Csak ismételni tudom az eddigi gondolatmenet lényegét, hogy az éneklés művészet, míg a színészet mesterség. Téli gumiban sem találni olyat, ami minden körülmények között megállja a helyét, ezért aki jót akar, az tavasszal és ősszel kerekeket cserél. Ritkán egyesül minden jó tulajdonság egy emberben, ha mégis, akkor jó eséllyel nem a színészi pályát választja. Felismerték ezt a jelenséget a filmiparban, így született meg a dublőr foglalkozás. Mindenki jobban jár, ha a szerény énektudású színészek csak tátognak a vásznon, és helyettük csillogóbb, teltebb hangú énekesekre bízzák a hangok megszólaltatását. A hollywoodi produkcióban a nehezebb utat járják.
A darabot a mai napig műsoron tartják vagy színpadra állítják világszerte – nagy sikerrel. Voltak magyarországi próbálkozások is.